Bodor György életrajza

                           Kereső.hu * az online lexikon (címszó: Bodor György)

Bodor György művei

-Kossuth a magyar igazságért. Válogatta és magyarázattal ellátta Bodor György. Nemzeti Könyvtár. VI: év, Budapest, 1944.

-Az önálló Erdély, 1945. aug. 25. Hadtörténeti Intézet Levéltára, a Hadügyminisztérium Béke-elõkészítõ Bizottsága iratai (a továbbiakban: HIL Hm BéB) A/XIV/14., 7. doboz, 362-366. 1945

-Egy falutörvény a 19. század elejéről. Etnográfia, 1968

-A rendtartó székely falu (Dr Imreh István tanulmányáról). Honismereti Híradó, Budapest, 1974.

-Székely honfoglalás 1945-ben. I.-II. rész. Forrás, 1975/3. 4.

-A honismereti munka kezdete a dunántúli székelyek körében. Honismeret, 1975/5–6. sz.

-Egy krónikás adat helyesbítése. Magyar Nyelv, 1976. szeptember.

-Heraldikai képletek- a társadaloszervezés folyamatábrái? Művészet, 1978/6.

-Emlékezések a jobbágyéletre. Forrás, 1979/1.

-Az 1562 előtti székely nemzetségi szervezetről. Történelmi szemle, 1983/2

-A székely nemzetségi szervezet. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2002  

         

 

További publikációk Bodor György munkásságával kapcsolatban:

Életrajz:

Benkő Péter: A magyar népi mozgalom almanachja. Budapest, 1996, Deák.

A bukovinai székelyek 1945-ös telepítése:

Albert Gábor: Emelt fővel. Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1983

Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam – A bukovinai székelyek élettörténete.Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1987

Balassa Iván: Székely Múzeum, Bonyhád, Tolna megye, 1947-1950. ACTA -1996

A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve, Sepsiszentgyörgy - Csíkszereda, 1996

Az 1962-es per

Bartók Béla, G.: „Mustármag”. Szabó Dezső eszméinek hatása Zsigmond Gyula és társainak szellemi ellenállásában. Hitel,2001.november, 43–57.o.

Standeisky Éva: Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (Esettanulmány) Évkönyv X. – 2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169–190.o.

Születésének 100 éves évfordulója:

Incze László: Emlékezet: Hazatérés a szülőföldre. Háromszék, Sepsiszentgyörgy, 2004. április 25.

Halász Péter: Egy izzó lelkű magyar ember. Honismeret, 2004/2

 

Könyvismertető

Bodor György tudományos működése

Székelyek a középkorban

( A székely nemzetségi szervezet  című könyv  kéziratának ismertetője.)

Bodor György különféle kérdésekről írt kisebb cikkeken, s a FORRÁS 1975. évi 3., és 4. számában megjelent Székely honfoglalás 1945-ben című emlékezéseken kívül történelmi kérdések alapos tudományos vizsgálatával is foglalkozott. E téren legjelentősebb és legterjedelmesebb műve az 1960-as évek elején eredetileg Székelyek a középkorban címet kapta és 260 gépelt oldal terjedelmű volt. Egy évtizeddel később történt átdolgozása során a 187 oldalra rövidült mű A székely nemzetségi szervezet címet kapta.
Az első rész az 1562 előtti intézményeket ismerteti, vázolva a székelység szervezetének területbeosztását. Megállapítja, hogy a magyarságtudat mellett volt székelységtudat is, és több okirat beszél Székelyországról. (Regnum siculorum). E regnum változatlan határok közt fennállt a tizenharmadik században történt kialakulásától 1848-ig és hét székre tagozódott, amelyekben kisebb igazgatási egységek is voltak.
A tisztségekről szóló második, és tisztségbetöltésről szóló harmadik fejezet, a király kinevezte székely ispán tisztségének ismertetése után, rámutat arra, hogy a székelyek önkormányzati tisztségeinek rendszere kettős volt. Más-más látta el a polgári és katonai vezetést. Az újabb változat kiemeli, hogy a Bernáld-féle periratból megállapítható, hogy a szék főtisztjének segítőtársai saját igazgatási kerületeikben bíráskodtak is, mint ún. dézsmásbíráskodók (judices decimales). A szék hadnagya, bár főfeladata a hadvezetés volt, szintén tagja volt a bíróságnak. Katonai szempontból százak voltak az olyan egységek, amelyek létszáma a kései időkben huszonkilenc és százhatvanhét közt mozgott. A korábbi változat a lófőtársaknak, mint a bíró segítőtársainak szerepét emeli ki, s a királybíró tisztségének megjelenésére is utal. A hadnagyság és bíróság tisztségét a hat nem és az ágak rendjében meghatározott birtokokhoz kapcsolódóan viselték. A birtokot, amelyhez a tisztségviselési jog és katonai kötelezettség kapcsolódott, lófőségnek nevezték, s a lófőségek birtokosai az ágak tagjai voltak, ők voltak az “ág népe”. Előfordult az is, hogy többen töltöttek be egy közösen rájuk szállt tisztséget. A köznépet község, falunépe, gyalogszékelyek névvel említik.
A negyedik fejezet, a főtisztségekről szólva, rámutat arra, hogy a rangsor szerint főtisztséget viselő lófőség részesedése a közösből kiosztott nyílföldből nagyobb volt, mint a közönséges lófőség birtokosáé. A rendi fejlődésről szóló ötödik fejezet hangsúlyozza, hogy a főtiszti lófőség csak ágon belüli rangelsőbbséget jelentett, de nem külön rendi helyzetet. Az eredeti kétrendűség jogilag 1562-ig fennmaradt, de katonailag már a tizenötödik században hármas tagozódás fejlődött ki. A falvak népe tizedekbe, százakba, a lovasok ágszázakba tömörültek. A hatodik fejezetben a lófőségekkel foglalkozva az okiratok és családnevek elemzése alapján arra a becslésre jut, hogy  az északi székekben egy-egy ágban tíz lófőség volt, vagyis egy ilyen székben összesen 240. A déli székekben és Aranyosszékben viszont kevesebb (144, illetve 48) volt.
A hetedik fejezet a nemek, ágak, lófőségek összekevert elhelyezkedését taglalja és a térképvázlaton bemutatott marosszéki adatok mutatják, hogy a nemek és ágak népe a széken belül többfelé települ. Még a fiúszékekbe is mindegyik ágból települtek. A három északi székben (Udvarhely, Maros és Csík), következtetése szerint, áganként összesen 30 lófőség lehetett.
A különbségek a székek szervezetében című VIII. fejezet az okirat alapos elemzésével kimutatja, hogy amíg az északi székekben 6 nemnek 24 ága volt azonos számú lófőséggel, addig a déli székekben nem volt egyenlő a lófőségek száma és az északiaktól eltérő nevű ágakat sohasem a nemekkel együtt említik. Ennek okát Bodor György abban látja, hogy a három széket egy-egy nem alapította s így széken belül nem volt szükség arra, hogy nemet is említsenek. A lófőségek itt is 24 ágba sorolódtak, szerinte.
A kilencedik fejezetben, a földközösségről szólva, megállapítja, hogy az a többi magyar földközösségtől abban különbözött, hogy nem terhelték feudális terhek, földjáradékok, lassúbb volt a gazdasági fejlődés és a közösség hosszabb ideig megmaradt a székelyek között. A belsőséget üléshelynek nevezték s ezt a külső határból, azaz nyílföldből való részesedés jogával örökölték. A részesedés sorolása rovásos nyílvesszők kihúzásával történt. A nyilazást a különféle minőségű földekre külön foganatosították. Aki a faluba telepedett, annak a falu népe előtt levett süveggel kellett befogadását kérnie. Az erdőirtással szerzett szántót nem kellett nyilazásra bocsátani, mert öröktulajdon lett. A lófőnek kétszeres nyílföld járt, a főemberek 4 nyilat kaptak, mert többet kellett az “ország szükségében” szolgálniok, költeniök. Előbb a lófők kezdtek kiválni a közösségből. 1562 után már a falu népénél is kialakult az egyéni földtulajdon. További következtetés szerint egy-egy északi székben 24 főtiszti lófőség 96 nyilat, 216 közönség 432 nyilat, 1200 szabadszékely üléshely 1200 nyilat kapott, vagyis legutóbbiak, akik szám szerint a székelység 83,3 %-a voltak, 69,5 %-ban részesedtek a nyílföldekből. Volt azonban osztatlanul közös birtok is, mint a falu rétje és erdeje, ám az erdei kaszálót csak arányszám szerint használhatták.
A faluról szóló tizedik fejezet megállapítja, hogy a falu a gyalogrend szervezete volt, s a kettős tisztség elve itt is érvényesült, lévén falusbíró és tizedes. A bíróról tudjuk, évente választották. A falu feladata a földközösség, a gazdálkodási rend, a bírósági ítéletek végrehajtása, híd-, útkarbantartás, tanorokkert (árok, kapu) fenntartás volt, s még  falutörvényeket is alkottak.
A tizenegyedik fejezet a tízekről szól. Sok székely falu több részből állt. A tízek vagyonközösségeinek nyoma még itt-ott megvolt a két világháború között. Számos idevonatkozó adat mellett összeállította Bodor György itt a csíki elpusztult és beolvadt faluk, valamint a tízesek ismert neveit.
A tizenkettedik fejezet  a faluk számát és elhelyezkedését vizsgálja. Abból indul ki, hogy a három északi székben 10–10 24-es lófőcsoportot alakítottak a lófőségek és a falu népének is szabályosan kellett elhelyezkednie. A tízek, a lustrumokból kitűnőleg, százakba tömörültek. Feltételezi Bodor György azt is, hogy ezer nevű egység is lehetett. Az ágszázak három nem összesen tizenkét lovastízéből álltak s így székenként kettő ágszáz volt. Arra következtet, hogy a huszonnégy lófő igazgatta területen 12 falunak kellett lennie. E feltevést a régi összeírások adataival ellenőrzi. Megállapítja, hogy Csíkban és a déli székekben tömörebb volt a település, mint Udvarhely és Marosszék területén. A településkori lélekszámot 20–25000 főre becsüli.
A székgyűlésről szóló 13. fejezet megállapítja, hogy az eredeti egyenlőségi eszme ellen a 15. században indul a főemberek támadása.
A második rész “A három nemzetség szervezete” – gyűjtőcím alatt 9 fejezetből áll. Ezek közül az első a 14. és 15. századi okiratban előforduló Siculi trium generum elnevezést értelmezi. Elveti a rendi értelmezést és a nemzetiségit fogadja el hivatkozással a három-rendűség kései kifejlődésére s a vizsgált elnevezés korai előfordulási idejére. Arra következtet, hogy a székelység 3 nemzetségből állt a területi szervezet létrejötte előtt.
A tisztségviselő sorrend című fejezet foglalkozik azzal az általában ismert 4 oklevéllel, amely e sorrendet közli. Elemzi, hogy ezek között milyen eltérések, milyen leírási hibák vannak. Ezután megállapítja a helyes sorrendet, s azt is, hogy ismeretlen okból 1491 előtt a Meggyes nem és az Ábrán nem két-két ága helyet cserélt. Ezután a nemek sorrendjével foglalkozik az említett okiratokból kiindulva, s arra a megállapításra jut, hogy az 1557-i okirat mutatta szabályosság a legjellegzetesebb. Kiderül a vizsgálatból, hogy a nemekből két rész sohasem lehetett egyidőben tisztségben.
A nemzetségek szabályai címen közölt fejezet megállapítja, hogy a nemzetségek fenti következtetése alapján felállított sorrendje is teljes szabályosságot mutat.
A nemzetségek ágai című fejezetben foglalkozik azzal, hogy megtalálja, mely ágak tartoztak egykor össze az egyes nemzetségek keretében. A 24. feltételezés összes lehetséges változatainak kutatása során vizsgálat tárgyává tette s itt példákkal, ábrákkal mutatja be, hogy mely ágak szabályai jelentkeznek azonos módon. Így világlik ki az, hogy az Őrlőcz és Meggyes nemek Bod és Kürt, Szovát és Dudor, Seprőd és Gyáros, Eczken és Meggyes ága, az Adorján és Ábrán nemek Telegd és Karácson, Poson és Nagy, Vácmán és Gyerő, Vaja és Új ága, a Jenő és Halom nemeknek, Zomoru és György, Új és Péter, Boroszló és Halond, Balási és Náznán ága tartozik össze az északi székelyeknél egy-egy nemzetségbe. A három nemzetség hat nemmé oszlásakor váltak ketté a nemzetségek ágai.
Az ősi rangsor vizsgálatára térve, annak a véleményének ad kifejezést, hogy az ötletszerű elhelyezkedés a felállításban elképzelhetetlen, mert ennek a való életben rangsorral kellett kapcsolatban lennie. Elsőnek az előbbi vizsgálatokból következőleg az Adorján–Ábrán nemzetségnek (közép), másodiknak az Őrlőcz–Meggyesnek (jobb szárny), harmadiknak a Jenő–Halomnak (bal szárny) kellett lennie. Rangsor az ágak között is volt, és ezért tükörképszerűen helyezkedtek el. Ez annak is megadja a magyarázatát, hogy miért volt a két szélső nemzetségbelieknek egyforma, a középsőnél más sorrendjük.
A második rész utolsó fejezetének címe a régebbi változatban Az ősi törzsszervezet átalakulása a letelepedéskor volt, az új fogalmazásban pedig A hat nem kifejlődése a három nemzetségből. A tartalom azonban lényegében hasonló. Megállapítja, hogy az egyenletesen kevert települési módból következik, hogy mai helyzetére a székelység máshonnan érkezett. Az ágakat a településkor azonos létszámúvá tették. Feltételezte, hogy az egységek kettőződése a bírói és katonai tisztségviselők kettéválasztásával fejlődött. Így lett a három nemzetségből hat nem és változott a tisztségviselés módja. A három nemzetség lehetett a település előtti szervezet.
A nem és ágnevekkel foglalkozó fejezet utal arra, hogy voltak próbálkozások a nem és ágnevek megfejtésére. Egy részük keresztény személynévből eredőnek látszik, másrészük törökös jellegűnek. Egyeseknél meg lehet állapítani, hogy a kettéosztáskor melyik volt a régebbi egység neve.
A mű harmadik, a letelepülésről szóló része az új változatban hat, a régiben öt fejezetre oszlik. A különbség onnan adódik, hogy a régi változatnak volt negyedik, A legrégibb idők című hat fejezetes része, amelyből az új szövegezésben csak egy fejezetbe tömöríthető anyaga maradt.
A harmadik rész első fejezete a székely csoportok földrajzi eredetű elnevezéseivel foglalkozik. Végig veszi az idevonatkozólag ismert okiratokat és megállapítja, hogy az északi telepítésből kimaradt csoportokat nevezték sepsi, kézdi és orbai székelyeknek. Az északiakat eleinte mind telegdieknek nevezték.
A következő fejezet a három déli szék nevével foglalkozva elfogadja azt a mások részéről is kifejtett álláspontot, amely a jelenlegi Szászsebes és Szászkézd körüli letelepültséget valószínűsíti. Bodor György szerint Orbó névadója a Tövis feletti Orbó, s nem a Szerdahely közelében levő volt. (Előbbit, amely Alsó-, Közép- és Felsőorbóból állt, Nagyenyedhez kapcsolták.) Minthogy a háromszéki területen csak a három régi nemzetség volt meg, véleménye szerint ezért nem volt szükség a nemek említésére.
Kézdiszékbe, mint balszárnyra a Jenő nemzetségbeliek, Sepsibe, mint jobbszárnyra az Őrlőcz nemzetségbeliek, Orbaiba a kettő közé a vezető nemzetségbeliek települtek. Mindezek az északi település után visszamaradt csoportok voltak, kisebb volt létszámuk és nem volt hat nemre való megoszlás. Rokon (besenyő, korozmin) néptöredékeket is osztottak be hozzájuk. A aranyosiak is eredetileg kézdiek voltak, akik a keletre településből visszamaradtak. Délen az összes ágneveket nem ismerjük, csak a Kövér fiai, Odvor, Besenyő, Koromza és Zöld ág neve bukkant fel.
A kisebb székek megalakulásának időpontját tárgyaló fejezet 13. századi okleveleinek világánál követi a székelyeknek e területekre való települését. A háromszéki területre 1224-ben települtek, akkor, amikor régi szálláshelyüket a szászok átvehették. A hetedik székely szék Aranyos, 1252 és 1272 közt került a kézdiek lemaradt részének birtokába.
A Székelyföld a székely település előtt című fejezet az új változatban a helynévadás szokásainak vizsgálatával kezdődik. Megállapítja, hogy a d végű kicsinyítő képzős elnevezések az északi székekben igen gyakoriak, s ez a 12. századig való letelepülésre mutat. Délen csak Nyújtód tartozik ebbe a csoportba. Számos személynév is szerepel a helynevek közt. Ez összhangban van az eddigi következtetésekkel. Északon idegen helynév alig van, délen több a szláv név, bár gyér lakosság lehetett, amelytől ezek erednek. Délen a székelyek odatelepülése előtt már kialakult a királyi várrendszer. A székek megalakulása után a beékelt vármegyei kerületből csak 1365 után olvadt be Csíkba a vele határos Lázárfalva és 1562 után Kézdi-székbe Várhegy.
Az új változat legrégibb időkről szóló fejezete röviden foglalkozik a rovásírással, amely a türk írások családjába tartozik. A székelység régi időkben is magyarnyelvűségét hangsúlyozza, mert a nyelvváltoztatás feltételei hiányoztak, bár szervezetileg a székelyek török jellegűek voltak. A magyar törzsi szervezetet céltudatosan felszámoló királyi hatalom az Erdély középső részén élő székelyeknél megtorpant. Így a nyelvi egység ellenére is megmaradt a székelyek eltérő jogrendszere.
Csak a régebbi változat fejezetei foglalkoznak külön a magyar és bolgár kapcsolatokkal. Bodor György elveti mind a többi magyarokkal, mind a bolgárokkal kapcsolatos székely honfoglalás gondolatát. Valószínűnek azt tartja, hogy legkésőbb az avar időkben jöttek. A krónikáink a székelyekről című fejezet igen alaposan elemzi Anonymus és Kézai, valamint a Képes Krónika közléseit, amelyek Keletre vonult hunokról, a hunok és székelyek kapcsolatáról, a székelyeknek a magyar honfoglalásban való s ez utáni településéről szólnak. Külön fejezetet szentel Kézai településtörténeti szövegének, s ennek során az ebben említett Blakokkal részletesen foglalkozik. Megállapítja, hogy ezek törökös kultúrájúak voltak, s maradványai a székelyek közé olvadtak. Röviden megemlékezik a székelyeknek a magyar honfoglalásban való részvételéről is, mondván, hogy a fennmaradt vonatkozó krónikás hagyomány elfogadható. A hagyományokkal kapcsolatos fejezet a Csigla kérdést érinti azzal, hogy a Mezőség táján ilyen nevű határrészek vannak, amit figyelembe kell venni Kézai tudósításának értelmezésében, amelyben utal arra, hogy a székelyek a hun birodalom bukása után a Csiglamezőn találtak menedéket. Még néhány részlet elemzése után, a Csaba-mondát is érintve, arra a megállapításra jut, hogy a 13. században a székelyek még emlékeztek egy eltávozott, de visszavárt azonos érdekű népre, de ezek visszatéréséről lemondottak. Az avar, vagy hun kapcsolatok lehetőségét vizsgálva zárul a régebbi szöveg. Arra utaló adatokat említ, amelyekből valószínűsíthető, hogy a hunokkal való sodródást lehetségesnek tartja. (Az ismertetett első változatban 260. második és végleges változatban 187 gépelt oldalas tanulmány egyes kérdéseihez további kisebb tanulmányok is kapcsolódnak.)

(1990)
                                                                        Bodor Ferenc

Bodor György, a magánember

  Származását illetően a Bodor család az Agház vagy Ákos törzsből való, mely egyike a legrégibb székely törzseknek.

 A Bodor család lécfalvi ágának címere: Hármashalmon felemelkedő oroszlán, mely jobbjában görbe kardot s annak hegyén öt ágú koronát tart.

Kádár Potencia a gelencei ház előtt gyermekeivel, unokáival.

---

---

Bodor György nevét viseli  a helyi „Bodor György Közművelődési Egyesület”.

Születésének 100 éves évfordulóján jelent meg az alábbi írás róla:

Egy "izzó lelkű magyar" ember  *1

  A száz esztendeje született dr. Bodor Györgynek ezt a rendkívül találó jellemzését, amit emléke előtt tisztelgő írásom címéül választottam, sorsunk különös, de jellemző fintoraként egy rendőrségi kihallgatás jegyzőkönyve, vagy talán besúgói jelentés őrizte meg az utókornak.

Természetesen nem a pribékek tisztelték meg így, hanem az ugyancsak megfigyelés alatt álló Medzihradszky Gusztáv, egykori pénzügyminisztériumi tisztviselő jellemezte ilyen találóan. Legalábbis rá hivatkozik a szorgos informátor *2 , beszámolván annak a négyöt magyarnak az összehajolásáról, akik – szó szerint Szabó Dezső szellemében – felelősséget éreztek minden magyarért. Zsigmond Gyuláról, Püski Sándorról, és Bodor Györgyről van szó, akiket azután 1962. márciusában őrizetbe vettek és “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésre való szövetkezés bűntettének” vádjával perbe fogtak, majd elítéltek.